Nyuszifészek

Nyuszi Bella álmában futott. Ázott bundája összetapadt, hosszú füle lelapult a hátára, amint inaszakadtából iszkolt keresztül az erdei tisztáson. A tisztás peremén harciasan hadonásztak a szélben a fák, és a rémült nyuszi körül nagy csattanásokkal csapkodott a villám, ezüst fénybe vonva a tájat. 

– Csak otthon lennék már – motyogta vacogó fogakkal Bella. 

Végre meglátta a sombokrot, ami alatt a nyuszifészek lapult. Összeszedte minden erejét, és előreszökkent. Ám ekkor ismét lecsapott a villám. Az egyik öreg platánról lehasított egy ágat, amelynek a vége oldalba ütötte a nyuszit.

– Au! – jajdult fel Bella, és kinyitotta a szemét. Az álom elillant, és Bella megnyugodva látta, hogy nem az erdei tisztáson van, hanem a jó meleg nyuszifészekben.

– Néha túlságosan is meleg ez a nyuszi fészek – zsörtölődött Bella, fájdalmas képpel az oldalát tapogatva –, de főleg nagyon-nagyon zsúfolt. 

Körülötte egymás hegyén-hátán, hangosan szuszogva aludtak a testvérei. Közülük rúgta oldalba valamelyik, amikor azt álmodta, hogy egy faág ütötte meg. 

Bella megpróbált felülni, de hosszú fülét csak nagy nehezen tudta kiszabadítani a sok összegabalyodott, alvó nyuszi alól. Végül sikerült. Odébb gördítette szundikáló Szonja húgát, felült, és nagyot szusszant.

Eszébe jutott, hogy a vacsorájából még maradt egy kis finom, ropogós vadsóska szár, és ettől felderült. Igyekezett óvatosan odakúszni érte a fészek pereméhez. Már majdnem el is érte, amikor Tóbiás öccse félálomban, a szemét ki sem nyitva, kinyújtotta a kezét, megragadta a sóskaszárat, és a szájába tömte.

– Az az enyém volt! – jajdult fel Bella.

– Mi van? – kérdezte értetlenül Tóbiás, egy pillanatra kinyitva a fél szemét. De a választ már meg sem várta. A másik oldalára fordult, befúrta magát a többi nyuszi közé, aztán aludt tovább.

– Elegem van! – fortyant fel mérgesen Bella. – Elegem van ebből a sok testvérből. Bármerre fordulok, ott egy nyuszi. Oldalba rúgnak, ráfekszenek a fülemre, és megeszik a vacsorámat. Nem akarok ilyen zsúfolt nyuszifészket. Inkább világgá megyek.

Dúlva-fúlva elindult az orra után. Ment, amerre vitte a lába, nem is nézte, merre jár. Aztán amikor elfáradt, lerogyott egy nagy hársfa alá. 

– Hát te, nyuszi, mit keresel itt kint ilyenkor? – szólalt meg váratlanul egy hang.

Bella összerezzent, és felkapta a fejét. Kuvik úr ült fölötte egy ágon, és kíváncsian meredt rá kerek szemével. 

– Világgá megyek – jelentette ki a nyuszi.

– Ó – hökkent meg a kuvik, és közelebb araszolt. – Aztán miért?

– Nagyon zsúfolt a nyuszifészek – magyarázta Bella komolyan. – Akármerre lépek, ott már van egy nyuszi. Nem jó, ha ennyi testvére van az embernek. 

– Nem?

– Nem. Például Tóbiás öcsém éppen most ette meg a vacsorámat. 

– Igazán? 

– Igen. 

– Tudta, hogy a te vacsorád?

– Á, dehogy. Nem is ébredt fel. 

– Álmában ette meg a vacsorádat? – álmélkodott a kuvik.

– Igen – felelte Bella, és már nevetett. – A haspók.

Aztán újra panaszkodni kezdett.

– De Szonja húgom meg tegnap elvette a nyuszi babámat.

– És tönkretette? 

– Nem. Nem tette tönkre, csak játszott vele… 

Kis hallgatás után dacosan hozzátette:

– De akkor is! Az az én babám. És el sem kérte. 

– Hát, ez nem szép dolog – bólintott a kuvik. – De azért nem kéne annyira haragudnod.

Bella gondolkodott egy kicsit, aztán kibökte:

– Ő is durcáskodott, mikor felvettem a kék masniját az iskolába.

– Ó. Szóval a kék masniját. Elkérted tőle?

– Nem – rázta meg a fejét Bella. – De vigyáztam rá, és nem lett semmi baja…

Elhalt a hangja. 

A kuvik nem szólt, csak a szárnytollait kezdte igazgatni komótosan. 

– Ez olyan volt, mint mikor ő vette el a nyuszibabát, ugye? – kérdezte Bella bizonytalanul.

– Hát, nagyon úgy hangzik – felelte a kuvik mosolyogva.

– Nem volt igazam? Mit gondol, Kuvik úr?

– Én azt gondolom, haza kéne menned, kis nyuszi. Ne kóborolj éjjel az erdőn. Futás haza!

Bella elindult hazafelé. Lassan haladt az ismeretlen tájon, és el is tévedt néha, de végül megtalálta a nyuszifészekhez vezető utat. Közben nagy cseppekben eleredt az eső, és a szél is feltámadt. Bella szaladni kezdett.

Ázott bundája összetapadt, hosszú füle lelapult a hátára, amint inaszakadtából iszkolt keresztül az erdei tisztáson. A tisztás peremén harciasan hadonásztak a szélben a fák, és a rémült nyuszi körül nagy csattanásokkal csapkodott a villám, ezüst fénybe vonva a tájat. 

– Csak otthon lennék már – motyogta vacogó fogakkal Bella. 

Végre meglátta a sombokrot, ami alatt a nyuszifészek lapult. Összeszedte minden erejét, és előreszökkent. Ám ekkor ismét lecsapott a villám. Az egyik öreg platánról lehasított egy ágat, amely épp a nyuszira esett, és teljesen betakarta. Bella mozdulni sem tudott a nehéz ág sűrű lombja alatt.

– Segítség! – kiabálta ijedten, de a viharban senki sem hallotta a hangját.

Tóbiás hirtelen felült a nyuszifészekben. Kicsit hallgatózott, aztán megrázta Szonját.

– Hé, nem hallottál valamit? – kérdezte tőle.

– Nem – vont vállat Szonja. – De kérdezd meg Bellát!

Körülnéztek a békésen szuszogó nyuszik között, de Bellát sehol sem látták.

– Hol van Bella? – görbült sírásra Szonja szája. 

– Szóljunk a maminak – döntött Tóbiás. 

A nyuszi szülők aggódva hívták a szomszédokat, és mindnyájan elindultak, hogy megkeressék Bellát. Ott volt Ármin, a vadkan, Mókus Rézi, a nyest család, Róka Berci szülei, meg egy csomó nyuszi. A szentjánosbogarak előttük jártak, és világítottak nekik. 

Tóbiásnak megengedték a szülei, hogy elkísérje őket, de ráparancsoltak, hogy maradjon mellettük.

– Nem akarunk még egy nyuszit keresgélni – figyelmeztette szigorúan Nyuszi papa. 

– Igen, papa – motyogta Tóbiás.

Ő hallotta meg aztán a viharban Bella panaszos hangját.

– Segítség! – siránkozott Bella. – Segítsen valaki!

– Hol vagy, Bella? – kiáltotta örömmel Tóbiás, a szemét meresztve a sötétben.

– Itt, az ág alatt. A platánfánál. Erre!

Izgatottan indult arra a kereső csapat. 

– Itt vagyunk, drágám – nyugtatta Nyuszi mama Bellát. – Mindjárt kiszabadítunk.

– Az jó lesz. Már nagyon fázom – vacogta a nyuszi. 

Nyuszi papa hümmögve járta körül a jókora faágat.

– Elég nehéznek látszik – dünnyögte gondterhelten.

– Ne aggódjon, szomszéd – lépett mellé Ármin, a vadkan –, úgy lekapjuk a nyusziról, mint a sicc. 

A vadkan ügyesen megemelte a nagy ág letört végét, Nyuszi papa és minden szomszéd fogott egy-egy kisebb ágat, Nyuszi mama pedig segített Bellának kibújni. 

– Nem tört csontod, drágám? – tapogatta végig aggódva a nyuszit az anyja.

– Indulás haza, kisasszony – nézett rá szigorúan az apja –, és alvás. Majd holnap elmeséled, merre jártál.

Bella lehorgasztotta a fejét.

– Az a fontos, hogy nem történt baja – rikkantotta vidáman Ármin. – Egyszer én is világgá mentem, még kismalac koromban.

– Természetesen nagyon helytelen volt – tette hozzá sietve, Nyuszi mama szemrehányó tekintetét látva.

Mindenki nevetett. A szomszédok aztán elbúcsúztak, és szétszéledt a kereső csapat.

Végre hazaértek a nyuszi szülők Bellával és Tóbiással. A fészekben aggódva várta őket a sok álmos kis nyuszi. Megölelték Bellát, aztán már csukódott is le a szemük. 

Bella fáradtan fészkelte be magát a testvérei közé. Már majdnem elaludt, amikor valaki megbökte az oldalát. Felpillantott. Szonja állt mellette, és szégyenlős mosollyal nyújtott feléje valamit.

– Tessék. Itt a kék masnim. A tiéd lehet.

Aztán hozzátette.

– Olyan jó, hogy itthon vagy!

Boldogan felsóhajtott, ráfeküdt Bella fülére, az oldalára fordult, és már aludt is.