A két szarvasbogár az óvoda felé ballagott.
– Gyerünk öcsi – nógatta a nagyfiú az álmosan botorkáló kisebbet –, elkések az iskolából.
A kicsi egy ideig igyekezett lépést tartani, aztán megint lemaradozott. A bátyja sóhajtott, felpillantott a napra, mennyi idő lehet, aztán lassított egy kicsit.
– Mi újság az oviban? – kérdezte az öccsét.
A kicsi ránézett, és felragyogott az arca.
– Van egy lány… – mondta fülig érő szájjal.
A nagy hökkenten megállt. Aztán elmosolyodott. Eszébe jutott, amikor ő volt óvodás. Hát persze. Egy lány.
– A katica? – kérdezte, mert mintha mesélt volna valamit az öccse egy katicáról.
– Nem. A katica már nem a barátom – jelentette ki határozottan Öcsi, és elkomorodott.
– Ó.
Kis hallgatás után megkérdezte a nagy.
– Mi történt?
– Tudod, volt az a futóverseny. Amikor elestem. A térdem is lehorzsoltam, nézd.
Büszkén mutatta a horzsolást. A bátyja hümmögve szemlélte egy darabig.
– Hű, ez aztán komoly – mondta.
– Ugye? – kérdezte fülig érő szájjal a kicsi.
Ballagtak tovább.
– És aztán? – kérdezte egy idő múlva a nagyfiú.
– Szóval, a katica kinevetett.
– Aha. Hát ez nem volt szép tőle.
– Nem.
Hallgattak.
– És akkor odajött ez a lány – folytatta a kicsi. – Tudod, a futrinka.
– A futrinka? – fékezett le hirtelen a nagy.
– Igen. És megkérdezte, fáj-e. És nem nevetett.
– De hát, a futrinka… Hát ő…
– Igen?
– De hát ő fekete…
– Ugye? Ugye milyen gyönyörű fényes fekete a szárnya? – kérdezte ragyogó arccal a kicsi.
– De… – nyögte kínban a bátyja – de hát ő… nem olyan, mint mi…
– Hát persze, hogy nem olyan. Hát mi szarvasbogarak vagyunk – nézett Öcsi értetlenül a bátyjára. Ezek a nagyok olyan furák néha, gondolta. – A katica sem olyan, mint mi vagyunk, nem igaz?
– Deeee… nem tetszik jobban a katica? – nyelt nagyot a bátyja. – A katica mégis csak…
– A katica mégis csak kinevetett. Nem neveted ki a barátodat, nem igaz?
– De igen. Csak hát a futrinka…
– A futrinka sokkal kedvesebb. Ő a barátom. Nézd, ott is van. Látod?
A nagyfiú felnézett. Épp akkor ért az óvoda kapujába a futrinka. Csak úgy ragyogott a fényes fekete szárnya, ahogy a kistestvéreit terelgette befelé. Amikor meglátta Öcsit, felragyogott a szeme, és odafutott hozzá.
– Fáj még a lábad? – kérdezte aggódva.
– Egy kicsit – felelte Öcsi, és egy parányit bicegni kezdett.
– Gyere, támaszkodj rám – mondta neki a futrinka. – Segítek.
Azzal elindultak befelé. A kapuban Öcsi megfordult, és intett a bátyjának.
A szarvasbogár nézett utánuk, és szégyellte magát. Arra gondolt, mennyivel okosabb nála az öccse. Aztán megfordult, és kocogva elindult az iskola felé.
Ágnes Mesél 