– Csíkos, teszed le! Hova viszed? Az az enyém!

Apa felugrott az asztaltól, hogy elkapja, de már csak azt látta, ahogy a nagy vörös kandúr kipréseli magát a macskaajtón, szájában a szendviccsel, amit az ő tányérjáról emelt el.

– Mindjárt megnézem, hová ment! – állt fel az asztaltól Katica.

 Apa anyuhoz fordult.

– Hát elvitte ez a zsivány a reggelimet! Mit szólsz ehhez, szívem?

– Kővé vagyok dermedve – felelte anyu, és egy kicsit megrándult a szája, mintha a nevetését próbálná visszafojtani.

Katica odatrappolt a bejárathoz, és kikémlelt a havas kertbe.

– A sövényhez vezetnek a nyomok – kiabált be az ebédlőbe. – De nem látom, Csíkos hol van.

– Pedig még dupla sajtot is tettem rá – jegyezte meg panaszosan apa.

– Csak ne legyen tőle beteg – ijedt meg Katica. – Tejet nem szabad nekik.

– Jól van, gyermekem. Legközelebb laktózmentes sajtot rakok rá, hogy nyugodtan ellophassa – bólogatott apa komoly képpel. Aztán elnevette magát.

– Jaj, apa – nevetett Katica is.

– Péter, kérsz egy pogácsát? – szólt ki anyu a kamrából. – Zizi néni sütötte.

– Jaj! Imádom Zizi nénit, de a pogácsája… szöget lehet beverni vele. Még miből választhatok?

– Kettőből, szívem: kérsz, vagy nem.

– Na jó, akkor hozom a fát – állt fel az asztaltól apa. – Keressétek meg a díszeket.

Egy hét volt még karácsonyig, de a Marton család szerette korán feldíszíteni a karácsonyfát, hogy minél tovább gyönyörködhessenek benne.

– Idén milyen színű legyen? – kérdezte anyu Katicát. – Tavaly kék és arany volt, igaz?

– Idén legyen mindenféle színű! Tarka! – javasolta Katica.

Anyu bólintott.

– Hát, végül is nem a lakberendezési magazinnak készül. Akkor legyen tarka. És tegyük fel rá az angyalkáidat is.

Az angyalkák, amelyeket Katica az iskolában készített, kicsit csáléra sikerültek, de ez nem számított. Végül is, ahogy anyu mondta, nem a lakberendezési magazinnak készítették a dekorációt.

A karácsonyfa gyönyörű lett. Tarka volt, egy-két csálé angyalkával, de tele szeretettel, ahogyan együtt díszítették, és közben hallgatták a karácsonyi dalokat.

A végén apa felemelte Katicát, hogy a csillagot a fa tetejére tűzhesse.

– Remélem, idén nem pofozza le az alsó ágakról a gömböket Csíkos – sóhajtott anyu. – Tényleg, hol ez a macska? Még mindig nem jött vissza?

Katica kinézett az ablakon.

– Nem látom sehol – rázta meg a fejét, aztán örömmel felkiáltott. – Ott jön Kori! Hóembert akarunk építeni a kertben, de akkor előbb megkeressük Csíkost.

Sarkon fordult, és leviharzott a lépcsőn. Kapkodva öltözött, és futott Kori elé.

– Szia, Katica! Látom, Csíkos már sétált egyet – mutatta a barátja vidáman a macska nyomát a hóban.

Katica kuncogva elmesélte neki Csíkos hőstettét. Kori a hasát fogva nevetett.

– És most nem mer bemenni? Visszafelé nincsenek nyomok.

– Biztos szégyelli magát – felelte Katica. – Gyere, keressük meg! Nehogy megfázzon.

Ropogott a hó a lábuk alatt, ahogy a két gyerek a macska nyomát követve a sövény felé lépkedett.

Egyszer csak Kori nevetni kezdett.

– Nézd csak! Ott lapít – mutatta a sövény alól kikandikáló macskafarkat.

– Cicuskám! Csíkos, gyere elő, kiscicám – csalogatta Katica, de a macska nem mozdult.

– Talán odafagyott – jegyezte meg gondterhelten Kori.

– Kori! Nem vicces.

Letérdeltek, és belestek a sövény alá. Csíkos feléjük fordította a fejét, de nem mozdult továbbra sem. Mikor jobban megnézték, felfedezték azt is, hogy miért. A nagy vörös kandúr a testével melengetett egy apró termetű, csapzott szőrű, reszkető kutyát, aki előtt a hóban apa szendvicsének a maradéka hevert.

– Neki lopta a szendvicset! – kiáltott fel Katica. – De kié lehet ez a kutya?

Sietve lekapta a nyakáról a sálat, felnyalábolta a vacogó kutyát, és betekerte a sálba. Aztán elindult vele a ház felé.

– Beviszem. Gyere, Kori!

A szülők csodálkozva fogadták a kiskutyát.

– Hogy került vajon ide? – töprengett hangosan apa. Aztán jobban megszemlélte a kis állatot. – Yorki keveréknek nézem. Nem ismerős nektek?

Anya csak a fejét rázta.

– Katica?

– Nem láttam még erre.

– Én sem – jelentette ki Kori. Aztán eszébe jutott valami.

– Amikor Hópihe elveszett, aki megtalálta, leolvastatta a chipjét, és hazahozta nekünk.

– Zseni vagy, Kori, fiam – borzolta meg a gyerek haját apa. – Vigyük el az ebet chipet olvastatni.

– Akkor én megyek is haza – mondta Kori. Aztán Katicához fordult. – Majd meséld el, mi lett.

Az állatorvosi rendelőben mosolyogva fogadták őket. Ismerték a családot, többször jártak már itt Csíkossal. Kinga doktornő óvatosan végighúzta a csapzott kiskutya oldala mellett a kerek chipolvasót.

– Megvan a száma! – mondta örömmel, a kijelzőre mutatva. – Mindjárt megnézzük a nyilvántartásban.

A tüskés hajú asszisztens fiú gyorsan megtalálta a bejegyzett gazda telefonszámát, és felhívta. Aztán átadta a telefont Kinga doktornőnek.

– Jó napot kívánok, az állatorvosi rendelőből hívom. Megtalálták a kutyáját, Lilit.

– Elegem van abból a kutyából – rikácsolta a kihangosított telefonból egy női hang. A csapzott kiskutya újra reszketni kezdett. – Állandóan elszökik tőlem. Nem szeret engem. De tudja mit, én sem szeretem. Csak a gond van vele. Sétáltatni, fürdetni…

– Fürdetésből nem sokat kapott – morogta az orra alatt Marci, az asszisztens.

– Nekem nem kell – folytatta a rikácsoló hang. – Csináljanak vele, amit akarnak!

– Lemond a kutyájáról? Jól értem? – kérdezte Kinga doktornő. Udvariasan kérdezte, de látszott rajta, hogy nagyon mérges.

– Lemondok – vágta rá a nő a vonal másik végén, és lecsapta a telefont.

Döbbent csend támadt a rendelőben. Katica odalépett a vizsgálóasztalhoz, és megölelte a még mindig reszkető kis állatot.

– Szegény kutyus.

– Hát… egyelőre nálunk maradhat – szólalt meg apa, anyára nézve -, nem tesszük ki a hidegbe, igaz? De jó volna egy igazi gazdit találni neki.

Kinga doktornő bólintott.

– Mindenesetre adok neki egy vitamin injekciót. Aztán átviszed a kozmetikába Rékához? – nézett az asszisztensre.

– Természetesen kifizetünk mindent – mondta anyu.

A doktornő legyintett.

– Legyen ez a mi karácsonyi ajándékunk. A papírmunkát majd az ünnepek után elintézzük.

Amikor hazaértek, a megszépült kiskutya azonnal Csíkoshoz szaladt. Aztán mindketten elhelyezkedtek Csíkos puha fekhelyén, összegömbölyödtek, és elaludtak.

– Kellene neki valami kutyatáp – jegyezte meg anyu. – Meg, nem is tudom, póráz?

– Elszaladok az áruházba. Jössz velem, Katica?

– Megyek.

Apa kissé tanácstalanul válogatott a tasakos kutyatápok között, amikor ráköszönt valaki.

– Szervusz, Péter fiam. Hogy vagy, Katica?

Egy ősz hajú, idős úr állt mellettük mosolyogva.

– Laci bácsi! Tiszteletem. Rég láttam.

– Csókolom. Kutyakaját keresünk – kottyantott közbe Katica.

– Kutyátok van? Nem is tudtam. De jó is az. Bárcsak nekem is megvolna még az én kis Manóm. Tavaly vesztettem el, de minden nap hiányzik – mondta az öreg, és könnyes lett a szeme.

– Emlékszem Laci bácsi kutyájára – szólalt meg hirtelen Katica. – Egy kis yorki volt, ugye?

– Yorki? – kapta fel a fejét apa.

Katicára nézett, és jelentőségteljesen felvonta a szemöldökét. Katica lelkesen bólogatott.

– Laci bácsi! Jöjjön el hozzánk egy teára. Mutatunk valamit – mondta apa, aztán találomra lekapott egy csomag kutyatápot a polcról, és a pénztárhoz kocogott.

Hazafelé az autóban apa és Katica elmesélték, hogyan került hozzájuk egy átfagyott kiskutya, akiről lemondott a gazdája.

– Neki vettük a tápot – magyarázta Katica.

Amikor beléptek a házba, Laci bácsi azonnal meglátta a szendergő kiskutyát. Leguggolt mellé, és óvatosan megsimogatta. Lili felrezzent, és az öregre nézett. Hosszasan nézték egymást. A kiskutya farka bizonytalanul meglendült.

– Foglaljon helyet, Laci bácsi – igazgatta meg a párnát a karosszékben anyu.

Az öreg kissé nehézkesen belezökkent a karosszékbe. Lili lassan odasétált hozzá, és a cipőjére feküdt.

Katica meg a szülei összenéztek.

– Főzök teát, és hozunk egy kis sütit is hozzá – mondta anyu, és intett a családnak, hogy menjenek ki a konyhába vele.

Amikor visszajöttek a megrakott tálcákkal, a kiskutya már Laci bácsi ölében hevert. Az öreg simogatta és beszélt hozzá, a kiskutya pedig megállás nélkül csóválta a farkát. Csíkos a helyéről figyelte őket, és elégedetten dorombolt.

Ahogy belépett a család, Laci bácsi mosolyogva felpillantott.

– Jól értettem, hogy szerető gazdát kerestek ennek a kis jószágnak? – kérdezte, és magához ölelte Lilit. – Azt hiszem, én tudok valakit.