Palásthy Ágnes: Frici nagy fogása

Frici lovagtanonc a kakas harsány kukorékolására ébredt a toronyszobában. Lustán nyújtózott, aztán, mikor eszébe jutott, hogy mit tervezett arra a napra, fürgén kipattant az ágyból.

Ez volt az utolsó napja a horgászversenynek, amit egy hete hirdetett meg a várkapitány, Vilmos lovag a lovagtanoncoknak. Egy csodálatos horgászbot a főnyeremény, amit Fricinek van is esélye megnyerni, mivel csak egy hajszállal van lemaradva Dani, az unokatestvére mögött. Elég, ha fog még egy nagy halat, és ő nyer. Végre lecserélheti a Zénó bátyjától örökölt, ütött-kopott régi horgászbotját.

– Ma hatalmas fogásom lesz, érzem – gondolta csillogó szemmel. – Viszket az orrom hegye.

Szélsebesen mosdott, öltözött, majd leszaladt a vár konyhájába reggelizni. Miközben bekanalazta a sűrű, édes zabkását, alaposan megtárgyalta társaival a különféle csalik előnyeit. Aztán felkapta a kamra sarkába támasztott horgászbotot, meg a piros kisvödröt a főtt kukorica csalival, és elindult pecázni.

A várárkot tápláló patak partján telepedett le, kedvenc helyén, a szomorúfűz mellett. Bedobta a horgászzsinórt, és várt. Nézegette maga körül az ébredező tájat, hallgatta a madarakat, a patak csobogását. Egyszer csak valaki finoman meghúzogatta a copfját, és amikor nevetve hátrafordult, szembe találta magát Egonnal, a pelikánnal.

Frici számított rá, hogy Egon előbb-utóbb megjelenik, mivel megszokta, hogy a kislány mindig ad neki a horgászzsákmányából.

– Gyere, madár – invitálta Frici. – Ma valami komoly zsákmányom lesz, érzem. Viszket az orrom hegye. Megnyerem a horgászversenyt.

A pelikán leült mellé a partra, és elmélyülten tollászkodni kezdett. Közben néha egy-egy pillantást vetett a horgászzsinórra a vízben. Ám az úszó meg se rezzent. A pelikán türelmetlenül nyújtogatta a nyakát, Frici azonban megnyugtatta.

– Van időnk – mondta.  – Érzem, hogy jön a nagy fogás.

Újabb félóra múltán azonban Frici is kezdett elcsüggedni. Talán mégsem ő nyeri a versenyt. Pedig határozottan érezte… Az úszóra pillantott, ám az meg se rezzent.

A pelikán egyszer csak felkapta a fejét, és a vízre meredt. Aztán Frici is meglátta, amit Egon nézett. A patak sodrása a kanyar előtt összeterelte a hordalékot, és a kéttenyérnyi úszó szigeten egy jókora sötétlila tojás ült.

– Megjött a zsákmányom! – nevetett Frici. – Bár nem erre számítottam. Mindenesetre kapjuk ki gyorsan, mielőtt elsodorja a patak! Nehogy bajba kerüljön ez a kismadár.

Ám akkor megrezzent a zsinór, mintha valami nagy hal rángatná a horgot erőszakosan.

– Juhhééé! – rikkantotta Frici, a bothoz kapva. – Enyém a főnyeremény! Itt a nagy fogás!

Izgatottan próbálta közelebb húzni a nagy halat, ám az keményen ellenállt.

– Akkor is megfoglak – dünnyögte a kislány.  

De aztán eszébe jutott a tojás, amely kezdett egyre jobban távolodni a patakban. Ki kellene hozni, nehogy baja essen. De ha utána megy, elveszti a nagy halat. És a versenyt is… Frici határozatlanul nézett a tojásról a horgászbotra, aztán vissza. Végül lecsapta a botot, ami azonnal el is tűnt a vízben.

– Gyerünk, Egon! Szedjük ki gyorsan azt a tojást, mielőtt elsodorja a patak!

Beleugrottak a patakba, és a hordaléksziget után vetették magukat. Végül, mikor utolérték, Frici elkapta a szélét, Egon pedig lehalászta a lila tojást a tetejéről. Óvatosan a csőrébe vette, és kiúszott vele a partra. Ott feltotyogott a fűzfához, és a tojást a fűbe gurította.

– Vajon milyen madár lehet? – töprengett hangosan Frici. – Mindegy, elfér majd a vár mellett a rezervátumban. Gyere, vigyük haza.

Ekkor megroppant a lábuk előtt heverő tojás héja, és hajszálvékony repedések szaladtak szét rajta. Majd imbolyogni kezdett a tojás, és a repedések tovább tágultak. Végül a héj szétnyílt, és ott állt előttük, bizonytalan lábakon dülöngélve, egy aprócska lény.

Egon szeme akkorára guvadt, mint egy pingpong labda, Fricinek pedig leesett az álla.

– Hát ez… ez… – nyögte.

Hirtelen mozdulattal a patakba öntötte a csalit, és a tojásból kibújt fura kis lényt belesöpörte a kisvödörbe. Aztán fürge léptekkel elindult vele a felvonóhídon át a várba.

– Papa! – robbant be a nagyterembe, ahol Vilmos lovag éppen vívóleckét adott a fiatal lovagoknak.

– Ejnye, Franciska – dorgálta az apja. – Talán ég a ház?

– Bocsánat, papa, de nézzétek, mit fogtam! – kiáltotta Frici kipirult arccal.

Köréje gyűltek a lovagok, és a kislány óvatosan kiborította a vödröt a kőpadlóra. A meglepett társaság előtt ott imbolygott egy parányi, sárga pöttyös, lila…

– Sárkány! – kurjantotta az egyik lovag.

– Lila sárkány – bólintott Vilmos lovag. – Nagyon ritka, védett faj. Ha egy kicsit megnőtt, visszavisszük Sárkányföldére.

Ekkor lélekszakadva beesett a terembe Dani.

– Hallottam, Frici, nagy fogásod van – hadarta izgatottan.

Aztán elakadt a szava, és csak némán bámult a kis lila sárkányra.

– De hát ez nem hal – nyögte ki. – Akkor… mégiscsak én győztem, nem?

– Alighanem – legyintett lemondóan Frici. – Lett volna nekem igazi nagy fogásom is, de hát… Muszáj volt kimentenünk ezt a babszemet.

És a sárkányra mutatott.

Dani szótlanul állt, és gondolkodott. Aztán végül elvigyorodott.

– Gratulálok, Frici. Te nyertél. Nekem ma még egy nyavalyás sneci sem akadt a horogra.  A szabályzat pedig nem mondja ki, hogy sárkányt nem lehet fogni.

– Szerintem, Dani is megérdemel egy díjat a sportszerűségért – jelentette ki mosolyogva Vilmos lovag. – Mindketten kaptok egy horgászbotot.

A két nyertes boldogan vigyorogva kezet rázott.

Aztán Frici ismét beterelte a csöppséget a vödörbe, és indult vele a konyhába, hogy kiderítse, mit is eszik egy kis lila sárkány, aki még épp csak, hogy kibújt a tojásból.

(Utóirat: A kis sárkány kedvence a nutellás kenyér lett.  El is nevezték Ellának).