Napóleon, a csíkos kis vadmalac nyugtalanul fészkelődött az ágyán. Éhes volt. Igaz, ez nála nem számított különleges állapotnak, mert Napóleon állandóan tudott volna enni. De most különösen nagy éhséget érzett.
A kismalac nagyot sóhajtott. Sokára lesz még reggel.
Körülötte békésen aludt a családja. Nemrég tértek haza az esti portyáról. Az apja még horkolt is egy kicsit. Neki is aludnia kellene. Behunyta a szemét, ám ekkor csukott szeme előtt megjelent a patak partján az öreg vadalmafa, aminek az alja tele van hullott gyümölccsel. Napóleon gyomra nagyot kordult.
Mi volna, ha elkocogna a patakhoz, és enne pár szem almát, ötlött fel benne. Az igaz, a szülei megtiltották, hogy éjjel egyedül kószáljon. Viszont nincs túl messze az a vadalmafa…
A kismalac vívódott magában.
Végül az éhség győzött. Csendben felkelt, és szaporán elindult a patakhoz a tisztáson át.
Már majdnem odaért, amikor hulló csillag húzott át az égen. Meglepetten felpillantott.
– Ó… nahát… – bámészkodott Napóleon. Felemelt fejjel, a csillagokat csodálva lépkedett tovább, míg egyszer csak elfogyott a lába alól a talaj, és ő beleesett egy mély gödörbe.
– Uiiiii – sivított a kismalac, ahogy a gödör aljára pottyant.
Tanácstalanul toporgott egy darabig. Aztán kurta lábán megpróbált kikapaszkodni, de nem sikerült neki. Újra és újra nekifutott, de túl magasan volt a gödör pereme. Végül elcsigázva összegömbölyödött, és elaludt. Még az éhségéről is elfeledkezett.
Napóleon apja, Ármin, a nagy vadkan hirtelen felriadt álmából. Mintha Napóleon szólította volna.
Felkelt, hogy megnézze, mit akar. Ám Napóleon ágya üres volt.
Ármin felébresztette a feleségét, és körbejárták kint az odujukat, hátha a közelben van a kismalac.
– Kiporolom a frakkját, ha megtalálom – dohogott a nagy vadkan. – Tudja, hogy nem szabad egyedül elbóklásznia.
– Dehogy porolod, drágám, csak meglegyen épségben – csitította Teodóra, a felesége.
Ármin, a nagy vadkan egyre komorabb lett. Végül kijelentette:
– Megyek, megkeresem. Te vigyázz a többi kicsire, kedvesem.
Azzal dúlva-fúlva elindult a patak felé. Sejtette, hogy Napóleon arra indult, mivel egész este a vadalmáról beszélt.
– A haspók – mosolyodott el Ármin. – Én is ilyen voltam.
Odaért az almafához, de nem találta ott a kismalacot.
Aggódva járt-kelt a néptelen tisztáson, Napóleont szólongatva.
– Napóleon! Hol vagy?
Végül válaszolt neki egy bátortalan hang.
– Itt vagyok, papa.
Hümmögve állt meg a gödör szélén az apja.
– Hogy szedjelek ki innen, kisfiam?– dörmögte tanácstalanul.
– Mindegy, papa, csak gyorsan. Már nagyon fázom– válaszolt Napóleon.
– Nem kellett volna… – kezdte Ármin, aztán legyintett. – Ezt majd, ha hazaértünk.
Kicsit gondolkodott.
– Ha lenyújtom a kezem, eléred, kisfiam?
– Megpróbálom, papa.
Ármin kissé nyögdécselve letérdelt, aztán le is hasalt az árok peremén, és lenyújtotta a kezét. Ám Napóleon nem érte el, hiába próbált felugrani hozzá.
– Nincs más, fiam, lemegyek. Eredj távolabb.
Azzal a nagy vadkan levetette magát a mély gödörbe. Nagyot huppanva ért földet. Napóleon a nyakába ugrott.
– De jó, hogy itt vagy, papa.
Ármin megveregette a hátát.
– Te kalandor – dörmögte. – Na, gyere, ülj a nyakamba, felállok veled, és próbálj kimászni.
Kétszer is visszagurult a kismalac, de harmadszor sikerült megkapaszkodnia az árok peremében; az apja megtolta, és végül kint volt. Kimerülten elterült a fűben.
Ármin egy kicsit megtornásztatta a derekát, csinált pár karkörzést, aztán nekirugaszkodott, és szuszogva ő is kikapaszkodott a gödörből.
– Nem vagyok formában – dünnyögte. – Újra sportolnom kéne valamit.
Amikor hazaértek, a két szülő alaposan megdorgálta a kis csavargót, aztán az anyja visszakísérte az ágyába.
Később Ármin is benézett a tekergőhöz.
– Sajnálom, papa – sóhajtotta a kismalac. – Többet nem csavargok el éjjel. De… tudod, én még mindig olyan éhes vagyok.
Az apja elmosolyodott.
– Ide nézz, mi van a zsebemben.
Azzal előhúzott egy fanyar illatú, fényes vadalmát, amit a patakparton szedett össze, és a kismalac kezébe nyomta.
– Ezzel kibírod reggelig. De aztán alvás!
És gyengéden megigazgatta rajta a takarót.
Ágnes Mesél 