Mókus Rézi abbahagyta az odúja takarítását, és fülelt. Mintha sírna valaki.

–  Brühühü – hallotta valahonnan.

A mókus kikukkantott. Vajon ki bömbölhet ilyen keservesen?

A szomszéd tölgyfán lévő odú peremén aprócska, sárga pelyhes réce fióka imbolygott, mint nagyra nőtt pitypang a szélben. Ő sírt nekikeseredve.

Rézi sok kis récét látott már az öreg tölgyfán. Réce Hanna ebben az odúban költött minden évben, mióta egy tavasszal elsodorta a fészkét a megáradt patak.  

Amikor a fiókák kikeltek, leugráltak a tölgyfa alatt összegyűlt vastag avarba, és vidáman csivitelve elbukdácsoltak a patakig az anyjuk nyomában.

Vajon ez a kicsi miért sírdogál itt egyedül?

Mókus Rézi odakiáltott a hangosan hüppögő kiskacsának:

–  Hé, kisöreg, hol van a mamád?

–  A… a patakban – nyögte ki a kis réce – a testvéreimmel.

–  Hát akkor szaladj utána.

–  De ne– hem merek…– és már potyogtak is a könnyei.

A mókus nem értette.

–  Mit nem mersz?

–  Nem merek leugrani.

Hát erre nem számított Rézi. Tanácstalanul megsimította a bajszát. Ekkor arra repült barátja, a szarka. A mókus intett neki.

–  Szibill, gyere csak ide.

Elmesélte, mi a baj. A szarka egy kicsit gondolkodott, aztán kijelentette:

–  Van egy ötletem.

Odaröppent a kis réce mellé egy ágra.

–  Fiacskám – mondta neki – nem kell leugranod.

–  Nem? – nyitotta nagyra a szemét a réce.

–  Nem hát. Le is repülhetsz.

–  De én nem tudok repülni.

–  Csacsiság. Hát madár vagy, nem? Nahát. Minden madár tud repülni. Megmutatom, hogy csináld.

A szarka verdesni kezdett a szárnyával, és föl –  le ugrált az ágon.

Mókus Rézi vigyorogva figyelte.

–  Ez nagyon jó – kurjantotta –, nekem is kedvet csinálsz a repüléshez.

–  Na, fiacskám, próbáld meg – mondta a szarka nevetve. –  Nehogy szégyenszemre a mókus előbb tudjon repülni.

A kis réce bátortalanul megemelte a szárnyát, és egyet – kettőt erőtlenül csapott vele, de végül visszahúzódott az odúba.

–  Nem merek repülni sem – susogta, és szégyenlősen a szárnya alá dugta a fejét.

Ekkor megérkezett futva az anyja.

–  Hát te miért nem jöttél velünk, Robi? Csak most vettem észre, hogy nem vagy ott a patakban. Gyere hamar.

–  Nem merek leugrani – rázta a fejét a kiskacsa.

Az anyja mellé röppent az odú bejáratához.

–  Csukd be a szemed – szólt rá erélyesen, és a szárnya alá vette. – Ugorjunk, kisfiam! Bátran!

Azzal lehuppantak a puha avarba.

–  Jaj – kiáltott ijedten a kis réce, aztán vidáman ugrálni kezdett a ruganyos levél kupacon. Végül legurult róla, és szaladt az anyjával a patakhoz.

Rézi meg Szibill mosolyogva néztek utána.

–  Nagyon látványos volt, ahogy repülni tanítottad – jegyezte meg Rézi, a karjával csapkodva.

–  Vigyázz, mókus, el ne repülj – intette Szibill.

Leszállt mellé az ágra, és kicsit megbökte a szárnyával. A mókus belekapaszkodott a szarkába, és együtt estek nevetve az avarba.

Réce Robi közben odaért a patakhoz. Ám a parton először megtorpant.

Sietve odaúsztak a testvérei.

– Gyere, Robi! Fogócskázz velünk!

 Robi egy kicsit még tétovázott, de aztán belevetette magát a vízbe, és vidáman hápogva csatlakozott a testvéreihez, ügyesen, mintha mindig is a patakban úszkált volna.