– Szép darab, nagyon szép – bólogatott vidáman Sün Boldizsár, amint örömmel járta körül a méretes vargányát. Nem volt könnyű kifordítania a földből, bajlódott vele eleget, de megérte a sok fáradozást.

– Remek vacsora lesz belőle – gondolta, és összefutott a szájában a nyál.

Ám nem sokáig tartott az öröme, mivel hamarosan kiderült, hogy nem tudja a szép nagy gombát a hátára emelni. Próbálta jobbról, próbálta balról, de sehogy sem ment. A jókora illatos vargánya szinte megmozdíthatatlanul hevert a fűben.

– Most mi a csudához kezdjek? – töprengett Sün Boldizsár, és tanácstalanul megvakarta a fejét.

– Mi a baj, Boldizsár? Miért vágsz olyan savanyú képet, mint aki vackorba harapott? – harsant fel ekkor mögötte egy jókedvű hang, és a sombokor mögül kilépett a tisztásra a barátja, Pocok Bertalan.

– Inkább ebbe a finom gombába harapnék – dünnyögte Boldizsár. – Csakhogy nem tudom hazavinni. Túl nehéz.

– Na, várj csak. Majd én felteszem a hátadra.

Azzal a pocok megragadta a gomba szárát, és megpróbálta fellódítani Boldizsár hátára. Szuszogva, nyögdécselve birkózott vele egy darabig, de hiába. Próbálkozott a másik végénél is, de azzal sem ment semmire. Tehetetlenül széttárta a karját. Aztán támadt egy ötlete.

– Te Boldizsár! Hát segítek én neked hazavinni. Ketten csak elbírunk vele.

Oldalba bökte a sünt, és nevetve hozzátette:

– Te meg cserébe meghívsz vacsorára. Én is szeretem ám a vargányát.

Sün Boldizsár elsápadt, és hevesen hadonászva tiltakozni kezdett.

– Nem, köszönöm, nem kell segítened. Legfeljebb hazahúzom, ha felemelni nem lehet.

Aztán a gombát nézegetve még hozzátette:

– Sajnos nem olyan nagy ám, hogy vendégséget csapjak belőle. Örülök, ha magamnak elég lesz.

– Ó, Boldizsár. Csak vicceltem – sóhajtott elszomorodva a pocok. Sarkon fordult, és csak a válla felett szólt vissza – De nem is tartalak fel. Megyek tovább a Tarka rétre, te meg boldogulj a gombáddal, ahogy tudsz.

Azzal elindult a keskeny ösvényen.

Boldizsár nézett a távolodó pocok után, és hirtelen nagyon elszégyellte magát. Hogy lehetett ilyen irigy a legjobb barátjával? Mikor az csak segíteni akart neki. A jókora gombára pillantott. Hát persze, hogy jutna belőle a pocoknak is. Még jobban is esne a vacsora a jó társaságban.

A sün szaporán a barátja után eredt.

Közben a pocok már majdnem eltűnt egy terebélyes páfrány mögött.

– Bertalan – kiáltott utána a sün.

A pocok megállt, és visszafordult.

– Szóltál, Boldizsár? – kérdezte, és pár lépést tett visszafelé.

Sün Boldizsár restelkedve lehajtotta a fejét.

– Ne haragudj – nyögte ki keserves képpel, és nagyot nyelt. – Irigy voltam, igaz?

– Mi tagadás – felelte a pocok halvány mosollyal.– Irigy bizony.

– Tudod, a vargánya a gyengém – magyarázta szerencsétlen képet vágva a sün. – Nem tudok neki ellenállni. Elvesztem tőle a fejem. Pedig jut ebből bőven kettőnknek is.

– Ezt vegyem úgy, hogy meghívsz vacsorára, Boldizsár? – ugratta a pocok.

– De meg ám – vágta rá a sün, és megkönnyebbülve felnevetett. Aztán figyelmeztetően felemelte az ujját. – Feltéve, hogy segítesz hazavinni.

Megfogták kétfelől a méretes gombát, és szuszogva, meg-megállva elcipelték Boldizsár odujáig. Ott aztán testvériesen megosztoztak rajta. Úgy jól laktak, hogy még a fülük is ketté állt.

– Finom volt ez a vargánya – szusszant a pocok, amikor vacsora után jóllakottan kint üldögéltek Boldizsár oduja előtt. Aztán feltápászkodott, hogy hazamenjen, de még megjegyezte – Legközelebb én hívlak meg téged egy kis vadkörtés pitére.

Majd Boldizsár örömmel felcsillanó tekintetét látva, figyelmeztetően felemelte az ujját, és vigyorogva hozzátette:

– Feltéve, hogy segítesz hazavinni a vadkörtéket.

Azzal sarkon fordult, és vidáman fütyörészve elindult hazafelé, a Tarka rétre.