Egy szép téli napon Nyúl Pali hazafelé bandukolt az erdőn át. Lába alatt ropogott a frissen hullott hó, ő pedig halkan énekelgetett, hogy ne féljen. Mert Nyúl Pali eléggé félős volt.

– Hová mész te kis nyulacska… – dünnyögte éppen, amikor egyszer csak a közelben megzörrent az egyik bokor, és hangosan megroppant egy eltört gally. Nyúl Pali megállt, és rémülten körbe kémlelt. Először nem látott senkit, de aztán a sombokor ágai közül lassan kinyúlt két rémületes szarv.

Nyúl Pali hatalmas ugrással vetette magát a csipkebokor aljába, és onnan kukucskált ki halálra váltan. A sombokorból egy kíváncsi barna szempár nézett vissza rá.

– Te kkki… kki vagy? – kérdezte Nyúl Pali.

– Kiki? – felelte az idegen barátságosan. – Nem, az nem én vagyok. A nevemre ugyan nem emlékszem konkrétan, de ha Kiki lennék, arról bizonyára tudnék. Nem igaz?

És kedvesen elmosolyodott.

– Öööö… nem akarsz kijönni onnan a bokor alól? – kérdezte aztán érdeklődve. – Csak mert úgy látom, a tüskék eléggé megszaggatták a bundádat.

– De. Jövök – motyogta Nyúl Pali. Előbújt a bokor alól, és a bundájáról a havat veregetve megállt az idegentől kissé távolabb.

– Hogyhogy nem emlékszel a nevedre? – kérdezte kíváncsian. Aztán illedelmesen hozzátette – Én Nyúl Pál vagyok.

– Nyúl? Örvendek – felelte a másik udvariasan. – Én szarvas vagyok. Legalábbis… azt hiszem. Vagyis… szinte biztos vagyok benne. Végül is itt a szép agancsom, látod? Ilyen csak a szarvasoknak van.

– Azt hittem, szarv – jegyezte meg Pali, szégyenlősen a földet bámulva.

– Igazán? – kérdezte a szarvas csodálkozva.

– Igen. És nagyon megijedtem. Tudod, még sosem láttam szarvast. Azt hittem, valami szörnyeteg vagy, és meg akarsz enni.

– Aha. Nem hinném. Azt hiszem, a szarvasok egyáltalán nem esznek nyulat – mondta eltűnődve a szarvas.

– Legalábbis – tette hozzá –, nekem most semmi kedvem, hogy bekapjalak. Bár… később talán, ha majd éhes leszek…

Nyúl Pali sietve visszamászott a csipkebokor alá.

– Vicceltem – igyekezett megnyugtatni a szarvas. – Vicc volt, tudod, haha.

– Nevettem is – morogta Pali, kikászálódva a bokor alól.

Kicsit hallgattak.

– Hogy lehet az, hogy nem emlékszel a nevedre? – morfondírozott Nyúl Pali hangosan.

– Én nem csodálkozom – szólalt meg ekkor felettük egy bükkfa ágán Mókus Rézi, kikukkantva az odújából. – Magam is nagyon feledékeny vagyok.

– Az igaz – bólogatott Pali.

– És hogy kerültél ide? – firtatta Mókus Rézi kíváncsian, lejjebb ereszkedve a bükkfán.

– Nem is tudom – válaszolta a szarvas. – Azt hiszem, valamibe beütöttem a fejem. És most nem emlékszem semmire.

Eltöprengett. A többiek türelmesen vártak.

– Valahogy… úgy rémlik… mintha… onnan… – szólalt meg végül bizonytalanul a szarvas, az égre bámulva.

Nyúl Pali és Mókus Rézi követte a tekintetét.

– Neeem hinném – rázta meg a fejét a mókus. – Nem vagy te madár, nem igaz? Bár… a barátom, a denevér sem madár, mégis repül.

Fürkésző tekintettel végigmérte a szarvast. Majd ismét megrázta a fejét.

– Túl nagy vagy – szögezte le határozottan. – A denevér sokkal kisebb.

Kicsit morfondírozott magában.

– Nem–nem. Nem hiszem, hogy te ott fent repkedtél volna – jelentette ki végül, az égre mutogatva. Aztán elhalt a hangja. Néma csöndben nézte a nyúllal meg a szarvassal, amint két lángcsóva keresztülhasít az égbolton, és lehull a közelükben.

– Mmmmi volt ez – kérdezte Nyúl Pali, a csipkebokor közelébe húzódva. – Talán hullócsillag?

– Nem gondolnám – jegyezte meg Rézi. – Én legalábbis még sosem láttam olyan hullócsillagot, amelyik végig kiabált volna, hogy „Jajajajaj”.

A közeli galagonyabokorból nyögdécselés hallatszott, aztán megszólalt egy aggódó hang.

– Jól vagy, Táncos?

– Jól, jól – felelt rá valaki –, csak beakadt a lábam abba a magas fenyőbe. Öcsém! Ezt nevezem kemény landolásnak.

Azzal ismét felnyögött.

– Táncos? – kérdezte tétován a szarvas.

Megzörrent a galagonyabokor, és az ágak közül hirtelen előbukkant egy szarvas feje. Aztán még egy.

– Rudolf! Mióta keresünk már! Még jó, hogy Villám onnan fentről meglátta az orrodat.

Mindenki Rudolf orrára meredt. Az jól látható vörös fénnyel izzott az esti szürkületben.

– Eláll a szavam! – kiáltott fel Mókus Rézi. – Ilyet sem láttam még!

– Tudod, milyen jól jön ez a Télapónak, amikor ködös az idő? – fordult hozzá Villám.

– A Télapónak? – ámult Nyúl Pali. – Hogyhogy?

– Mi a Télapó szarvasai vagyunk – felelte Táncos. – Mi húzzuk a szánt. Látod, milyen erős vagyok?

Azzal pózba állt, és megtáncoltatta a vállán az izmokat.

– Táncos, ne bomolj! – korholta Villám.

– Jól van, na – motyogta a másik.

– És ő is a Télapó szarvasa? – mutatott a sombokorban jámboran álldogáló szarvasra Nyúl Pali.

– Persze – rikkantotta Táncos. – Ő Rudolf. Ő megy a fogat élén.

– De hát, akkor hogy került ide hozzánk?

– Az úgy volt – magyarázta Villám –, amikor legutóbb kerültünk egyet, hogy kipróbáljuk az új szánt, ez a kelekótya beütötte a fejét a Göncöl-szekér rúdjába, és leesett.

– Igen, igen! Már emlékszem – szólalt meg izgatottan Rudolf. – Van is egy nagy púp a fejemen.

– De azért jól vagy? Tudsz repülni? – kérdezte aggódva Villám.

– A Télapó már nagyon vár – tette hozzá Táncos.

– Jól vagyok – jelentette ki Rudolf. – Mehetünk

Kicsit nekifutott, aztán Táncos meg Villám nyomában felhussant a levegőbe. Onnan kiabált vissza:

– Majd eljövünk a Télapóval. Hozunk ajándékot nektek. Tegyétek ki a cipőtöket.

– De előbb tisztítsátok ki! – tette hozzá Táncos nevetve.

Ezt meghallotta Döme, a kis százlábú is, aki éppen fociedzésről ballagott haza a bokrok alján. Felkapta a fejét, és keservesen felnyögött.

– Az összes cipőmet kitisztítsam? – kérdezte panaszosan.

De Rudolf ezt már nem hallotta. Ő már messze járt a barátaival. Boldogan repült velük hazafelé a csillagok között.

Mucsi Boglárka illusztrációja