Zénó, a zömök kis lovag tanonc óvatosan haladt a szurdokban, kantáron vezetve a lovát. Hirtelen véget ért a sziklafolyosó, és Zénó kilépett egy tágas fennsíkra.

Szinte teljesen kopár volt a vidék, csak pár csenevész fa meredezett a tájon. 

Az egyik fa ágán zilált szarka tollászkodott, hangosan zsörtölődve.

–  Már megint túl közel mentem – dohogott, bosszúsan rendezgetve füstölgő farktollát.

–  Jó napot, szarka – köszönt neki udvariasan Zénó. A szarka meglepetten felkapta a fejét.

–  Nem is vettelek észre – mondta. – Mit keresel erre, ahol a madár sem jár?

Azzal rikácsolva nevetni kezdett.

–  Nem jár, hát persze, mert a madár repül. Repül. Nem jár. Jó vicc, mi?

És csak úgy rázta a nevetés. Zénó türelmesen várt, míg a szarka végül megnyugodott.

–  Hááá, hááá – kárálta még utoljára, aztán kis gombszemével kíváncsian meredt Zénóra.

–  Szóval? – sürgette. – Hogy kerülsz ide?

–  Karotta városába igyekszem – felelte az ifjú lovag. – És úgy hallottam, az Ásító Sárkányok völgyén át vezet oda az út.

–  Ó – mondta a szarka, és megcsóválta a fejét. – Nem ajánlanám, hogy arra menj. Nézd csak, velem is mi történt.

Azzal megviselt farktollaira mutatott. A legény elképedten kérdezte.

–  Ez a sárkányok műve? Meg akartak sütni téged?

–  Nem, dehogy – tiltakozott a fejét rázva a szarka. – Ezt saját magamnak köszönhetem. Éppen Alfréddal és Edgárral csevegtem, a sárkányokkal, amikor megláttam valami fényes dolgot Alfréd lába előtt a földön. És hát ez a gyengém, odavagyok a csillogó dolgokért.

Zavartan igazgatta egy kicsit a tollait. Aztán folytatta.

–  Szóval meg akartam nézni, mi az. Úgyhogy odarepültem. És épp csak félre tudtam ugrani, amikor Alfréd elkezdett tüzet okádni.

–  Jaj – mondta Zénó –, de hát miért?

–  Nem tudta visszatartani szegény – magyarázta a szarka –, ásítania kellett. Amúgy jó gyerekek, csak ez az állandó ásítozás ne lenne…

Szomorúan megcsóválta a fejét.

–  Hát, pedig ha el akarok jutni Karottába, muszáj átkelnem az Ásító Sárkányok völgyén –jelentette ki eltökélten Zénó. –  Oda tudsz vezetni?

A szarka bólintott. Sziklás hegyoldal meredezett a látóhatár szélén, arrafelé intett a szárnyával.

–  Oda megyünk, a hegyekhez.

Azzal elindultak. Ahogy közeledtek, egyre több nagy, kormos, megperzselt foltot láttak a sziklákon, és egyre sűrűbben kellett kerülgetniük földön heverő tárgyakat.

–  Hogy a csudába kerültek ezek ide? – kérdezte Zénó elképedve.

–  Hát, mikor a sárkányok elkezdenek tüzet okádni, egyesek olyan fejvesztve menekülnek, hogy eldobálják mindenüket – magyarázta a szarka. Aztán hirtelen felkiáltott.

–  Nézd, úgy látom, Alfréd meg Edgár már várnak minket.

Keskeny völgy vezetett át a komoran meredező sziklafalak között. A völgy bejáratánál pedig ott állt a két sárkány, és érdeklődő tekintettel figyelték őket, ahogy közelednek.

–  Idáig nem ér el a lángjuk, ugye? – súgta Zénó a szarkának.

–  Nem, ne aggódj – nyugtatta meg a szarka. – Ott van a völgy bejáratánál az a béka formájú nagy szikla, látod? Odáig nyugodtan elmehetsz. Ha hirtelen ásítanának a fiúk, ott el tudsz bújni a lovaddal.

Zénó előre ballagott a kormos szikláig.

–  Melyikük Alfréd, és melyik Edgár? – kérdezte a szarkát, a két sárkányt szemlélve. Az egyik magasabb volt, a másik alacsonyabb, és kicsit zömökebb. A magasabbnak hosszú hajfürt meredezett a feje búbján.

–  Alfréd az, akinek a hajfürt van a fején. Edgár mondja is neki mindig, hogy milyen punkos frizurája van – vigyorgott a szarka. – Nézd csak, rezeg, ahogy forgatja a fejét.

–  Jó napot, ifjú lovag. Gyere közelebb, gyere csak, nyugodtan – kiáltotta Edgár, vidáman integetve lapát kezével.

– Jó napot – köszönt Zénó. – Még nem vagyok lovag, csak lovag tanonc. Zénó a nevem.

–  Üdvözlünk, Zénó lovag tanonc. Örülünk a látogatóknak – jelentette ki Alfréd. –  Sajnos, csak kevesen jönnek hozzánk.

–  És azok is hanyatt– homlok távoznak – súgta Zénónak a szarka, és vihogni kezdett.

–  Mi pedig úgy unatkozunk – tette hozzá szomorúan Edgár – És mikor unatkozunk, akkor ásítanunk kell. És hát… olyankor tüzet okádunk.

–  Pedig nem akarunk ám – mondta Alfréd, és megrázta a fejét.

Zénó szinte megbabonázva figyelte Alfréd árnyékát a sima sziklafalon. A feje tetején ágaskodó vékony hajfürt úgy ingott, mint egy szélben lengedező fűszál. A fiú közelebb lépett, és nyulat formált a jobb kezével. Az árnyék nyúl aztán odaugrált az árnyék fűhöz, és legelni kezdte.

–  Ó, odanézz, Edgár, hát ez milyen vicces! – kiáltott fel Alfréd, és döcögve felnevetett. Edgár megfordult, és ő is elragadtatottan bámulta az árnyjátékot.

–  Tudsz még más állatot is? – érdeklődött mohón Alfréd.

–  Mi az, hogy! – vágta rá Zénó. – Tudok mindenféle állatot. Még madarakat is. Meg lepkét. De a kedvencem a kutya. Nézzétek.

Azzal kutyát formázott a másik kezével, és a napsütötte sziklafalon az árnyék kutya vidám kergetőzésbe kezdett az árnyék nyúllal. A szarka hangosan rikácsolva vihogott, a sárkányok meg egymás vállát csapkodva nevetgéltek.

Zénó aztán úgy belelendült a mulatságba, hogy előadta az egész repertoárját. A két sárkány meg a szarka elbűvölten figyelte az előadást, és a végén lelkesen tapsoltak.

–  Hát ez remek volt. Remek! – mondta Alfréd, majd csodálkozva hozzátette – És egyszer sem ásítottunk közben. Igaz, Edgár? Nem is okádtunk tüzet.

–  Nem – helyeselt Edgár. – Mert nem unatkoztunk egy cseppet sem.

– Ha megtanulnátok ezt az árnyjátékot, nem unatkoznátok többet – mondta Zénó elgondolkodva. –  És nem ásítoznátok folyton. Akkor biztosan többen járnának errefelé.

A két sárkány összenézett. Aztán vidáman bólogatni kezdtek. Alfréd feje búbján csak úgy táncolt a hajfürt.

–  Igaz – jelentette ki Alfréd. – Én megpróbálnám.

–  Én is – csatlakozott Edgár. – Megtanítod nekünk?

–  Szívesen.

Sorra vették a különböző állatokat. A két sárkány először kicsit ügyetlenkedett, de aztán egyre jobban belejöttek a játékba.

–  Na, most már épségben átmehetsz a szoroson, azt hiszem, nem fogunk ásítani – mondta végül Edgár Zénónak. – Hová is igyekszel?

–  Karotta városába megyek. Be kell íratnom magam a lovagok nagykönyvébe, hogy igazi lovag legyek – felelte csillogó szemmel Zénó. – Mint a papám, meg a nagyapám, meg a dédapám, meg a… a… szóval nálunk a családban mindenki lovag.

–  Hát akkor jó utat, ifjú lovag – mondta kedvesen Edgár. – Gyere, Alfréd, folytassuk a játékot, hogy ez a legény épségben tovább mehessen.

–  Csak egyenesen az orrod után – kiabálta a szarka. – Vagyis a lovad orra után, höhöhö, háháhá.

És csak úgy rázta a nevetés.

Zénó lovagtanonc pedig elbúcsúzott mindnyájuktól, majd felült a lovára, és sietősen indult tovább Karotta városa felé.

VÉGE

(Ez az írás a Dörmögő Dömötörben 2017– ben megjelent mese változata)