András, a favágó már éppen lendítette volna a fejszét, hogy odavágjon egy odvas szilfa tövéhez, amikor észrevette, hogy a fa alatt egy vörös kismacska ül, fázósan összekuporodva. Csak a füle hegye állt ki a nagy hóból.

– Hé! Hát te meg hogy kerülsz ide? – kérdezte András csodálkozva, és lehajolt a didergő cicához. – Gyere még megfagysz itt nekem.

Felemelte, berakta a kabátja zsebébe, és elindult vele hazafelé.

Csikorgó hideg volt az erdőn így karácsony előtt, de ragyogón sütött a Nap, és a napfényben itt-ott felszikrázott a hó a mesebeli tájon.

A mély csendben csak a favágó léptei ropogtak a havon, és néha pendült meg halkan egy fagyos ág.

András a hótakaróban néhol felfedezte egy-egy állat nyomát. Ott elöl, a tölgyfánál egy álmos róka ballagott valamikor keresztül az ösvényen, amott meg egy nyúl szaladt át sebesen. De most nem mozdult semmi. Mintha minden erdőlakó mélyen aludt volna a vastag fehér paplan alatt.

A favágó hamarosan hazaért az erdő közepén álló gerendaházhoz.

Fürgén begyújtott a szoba közepén terpeszkedő cserépkályhába, megetette a kismacskát, és egy puha párnával bélelt kosárban a kályha mellé rakta.

Aztán főzött magának egy nagy bögre csipkebogyó teát, és a számítógép elé telepedett, hogy írja tovább a könyvét az erdő titokzatos életéről.

*

A vörös cica gyorsan magához tért a jó melegben. Kíváncsian körbejárt a szobában, majd felugrott András kedvenc karosszékébe, és kényeskedve mosdani kezdett.

– Ejha – mondta neki fejcsóválva András. – Olyan kényes vagy, mint egy kisasszony.

De le is esett az álla, amikor megszólalt erre a kismacska.

– Az is vagyok – felelte. – Királykisasszony.

András szólni sem tudott a csodálkozástól.

– De hát te egy cica vagy – nyögte ki végül.

– Pillanatnyilag – vágta rá a kismacska. – Mert elvarázsolt egy gonosz banya.

Leugrott a karosszékből, és a legény elé állt.

– Ha segítesz nekem megtörni a varázst – nézett fel rá határozottan –, gazdagon megjutalmazlak.

– Aztán hogyan segíthetnék neked? – kérdezte András.

– Menj ki az erdőbe ahhoz a fához, ahol megtaláltál. A fa gyökerei között van elásva egy aranyveretes rózsafa ládika. Hozd el azt nekem, a többit majd meglátod.

A favágó másnap el is ment újra a szilfához, és a kismacska útmutatása szerint ásni kezdett. Jól kimelegedett, el is fáradt, mire a fagyos földből sikerült kiemelnie a kis ládát, amit nagy örömmel vitt haza. Örült neki a cica is, csak úgy dagasztotta vidáman a karosszéken a párnát.

De hamar elillant a jókedvük. Kinyitni nem tudták a kis rózsafa dobozt, mert egy parányi arany lakattal le volt zárva.

– Hát a kulcsa hol lehet? – kérdezte András.

– Menj ki a tóra – felelte a vörös cica. – Vágj egy léket, és hívd az aranyhalat. Nála lesz a kulcs.

*

András kiment a tóhoz. Léket vágott a vastag jégen, és bekiabált:

– Hahó, aranyhal! Ott vagy? Gyere elő!

Türelmesen várt, amíg a lék vize fodrozódni nem kezdett. Majd hirtelen előbukkant a vízből egy viharvert csuka, horoggal a szája sarkában.

András elképedve nézett rá. Aztán zavartan megkérdezte:

– Te volnál az aranyhal?

A csuka végigmérte.

– Úgy nézek ki?

András bizonytalanul válaszolta:

– Nem kifejezetten.

– Na, ugye. Én a csuka vagyok. Az aranyhal nincs itthon. Miért keresed?

András némi habozás után óvatosan megkérdezte tőle:

– Ha azt mondanám, hogy egy macskává varázsolt királykisasszony küldött, mit szólnál?

A csuka kicsit eltűnődött, aztán azt felelte:

– Valószínűleg azt, hogy különösebb dolgok is megestek már.

Egy darabig mindketten hallgattak. Végül a csuka megszólalt:

– Szóval, macskává varázsolt királykisasszony.

– Az.

– És mit akar az aranyhaltól a cicus? – érdeklődött a csuka.

– Egy pici arany kulcs kellene neki. Egy kis rózsafa ládikához.

– Á, ebben tudok segíteni – vágta rá felvidulva a csuka. – Van ott lent egy törött amfora, abban tartja a kulcsokat az aranyhal. Egész gyűjteménye van belőle.

– Igazán? – csodálkozott András.

– Aha. Rengetegen jönnek hozzá ilyesmiért. Na, megyek, körülnézek.

A csuka lemerült a vízbe, majd kis idő múlva újra megjelent, a szájában tartva három apró kulcsot. Letette őket András elé a jégre.

– Ezek voltak a legkisebbek – mondta. – Válassz.

András figyelmesen megszemlélte őket. Volt köztük egy kis zömök, egy szép cirádás, meg egy egészen aprócska.

– Ez túl vastag – mutatott az elsőre. – Egészen pici az a lakat, amihez kell.

– Hm. Na és ez? Ó, várj csak, ez nem is arany. Nézd, itt lekopott róla az aranyozás. Bocs, ezt viszem vissza.

Már csak egy karcsú kis arany kulcsocska hevert a lék mellett. András meg a csuka némán vizsgálgatták. Aztán tétován megszólalt András.

– Azt hiszem, ez lesz az. Mit gondolsz?

– Próba szerencse. Vidd csak el.

András felkapta a parányi kulcsot.

– Hát akkor megyek is. Köszönöm a segítséget.

– Szívesen – felelte a csuka, azzal fordult egyet, és eltűnt a lékben.

*

András boldogan vitte az aprócska arany kulcsot a kismacskának. Az már izgatottan várta.

– Siess – sürgette a legényt –, nyisd ki gyorsan.

András belecsúsztatta a kulcsot a parányi lakatba, de elfordítani nem tudta.

– Nem jó bele – sóhajtotta pár percnyi próbálkozás után. – Nem fordul el a zárban.

– Ó – sóhajtott csalódottan a kismacska is. – Hát akkor most mi lesz?

Tanácstalanul meredtek egymásra.

– Tudom már – élénkült fel hirtelen a cica. – Egy hajtű kellene.

András rámeredt.

– Hajtű.

– Igen, tudod, amivel a kontyot…

Egymásra néztek.

– Pontosan – bólintott András, beletúrva tüskés hajába. – Hajtűm nincsen.

Szomorúan hallgattak.

– Á, tudom már! – kiáltott fel András. – A pipaszurkálóm!

– Pipa? – prüszkölt kényeskedve a cica – Az olyan büdös.

– Márpedig most ez a büdös dolog fogja kinyitni a ládikádat.

Addig forgatta a pipaszurkálót a zárban, míg egyszer csak halk kattanással kinyílt az apró lakat.

A cica szinte bukfencezett örömében, ahogy izgatottan toporgott András mellett.

– Nyisd már, András – sürgette a legényt.

Az felemelte a rózsafa ládika tetejét, és belekukkantott. Egy aranykeretes tükör hevert benne.

– Most aztán mi legyen? – kérdezte.

– Megvárjuk, amíg délben legmagasabban áll a Nap. Akkor a sugarát irányítsd rám a tükörrel, és ezzel megtörik a varázs.

*

Lassan telt az idő, lassan kúszott a Nap egyre feljebb az égen. Amikor végre a legmagasabbra ért, András fogta a varázstükröt, és a Nap fényét a kismacskára irányította. Aztán csak ámult és bámult, mert eltűnt a vörös kiscica, és helyette ott állt a szoba közepén egy vörös hajú királykisasszony.

Szép volt a királylány, és nevetett a szeme, nevetett a szája. Úgy hívták, Borsika.

– Mit nézel – kérdezte kacagva a legénytől. – Mondtam, hogy királylány vagyok.

Tetszett Andrásnak a lány nagyon, ezért, amikor Borsika megkérdezte tőle:

– Mit kérsz cserébe András? Aranyat? Palotát?

András azt felelte:

– Nem kell nekem se arany, se palota, csak legyél a feleségem.

Borsika királylány a kezét nyújtotta Andrásnak.

– Jó ember vagy András, leszek a feleséged.

Karácsonykor egybekeltek, és boldogan éltek a takaros gerendaházban az erdő közepén. Még egy szép kis vörös cicát is befogadtak magukhoz. Amikor pedig később gyerekeik születtek, minden karácsonykor elmesélték nekik ezt a szép téli regét a macskává varázsolt királykisasszonyról.