Beni gondterhelt arccal üldögélt a játszótér szélén egy padon. Egy bottal köröket firkált a porba, és közben nagyokat sóhajtott.
Szeretett erre a játszótérre járni, mert itt még a hozzá hasonló nyolc éves nagyfiúknak is sok érdekes játék akadt. Az ő kedvence a kalózhajó volt, aminek a fedélzetére mindenféle bebújós-felmászós-kapaszkodós akadályokat építettek, az oldaláról pedig csúszda vezetett egy trambulinhoz. A kalózhajón mindig órákig eljátszottak a barátjával.
De most nem volt kedve kipróbálni egyik játékot sem. Pedig szabad volt még az a pörgő is, amit annyira szeretett, csak hát… most nem volt jókedve. És nem volt itt vele a barátja sem. Pedig délután mindig együtt szoktak hazafelé jönni az iskolából a sarokig. Ott aztán még hosszasan beszélgettek, mielőtt elváltak. De ma Beni sietett, és nem várta meg a napköziben a barátját. Történt valami, amit jól végig kellett gondolnia. Nagyot sóhajtott, és rajzolt egy újabb kört.
Hirtelen árnyék vetődött a pad elé a porba. A kisfiú felpillantott, és egy picit elmosolyodott, amikor meglátta, ki áll előtte. Az első emeleten lakó Nusi néni volt az, a nagyi barátnője. Kerekes bevásárló táskája fogójára támaszkodott, és a homlokát törölgette egy pettyes zsebkendővel.
– Csókolom – köszönt Beni, aztán ismét lehorgasztotta a fejét.
– Szia, Beni. Valami baj van? – kérdezte az asszony, és fürkészőn nézett a gyerekre.
– Hááát… – a kisfiú határozatlanul széttárta a karját.
– El akarod mondani? Úgyis szusszanni akartam egy kicsit – jelentette ki Nusi néni, és letelepedett a padra.
2.
Beni először mintha magában tusakodott volna, de aztán megeredt a nyelve.
– Ugye – magyarázta, izgatottan hadonászva –, ha az embernek van egy barátja, akkor tartson ki mellette.
Nusi néni bólintott.
– Ebben egyetértünk, Beni – mondta bíztatóan.
– Igen ám – folytatta a gyerek –, de ha az ember barátja csinál valamit, ami nem helyes, akkor szólni kell, nem igaz?
Nusi néni eltöprengett. Hallgatott, nézte a gyereket.
– Tudod, mit? Egyszerűbb volna, ha elmondanád az elejétől – javasolta végül. – Így nem tudok hozzászólni.
– Szóval nekem a Misi a barátom. Szívbéli cimborám – tette hozzá Beni komolyan.
Nusi néni mosolyogva biccentett.
– És most a Misi csinált valamit, amit nem lett volna szabad, és én nem tudom, hogy mit tegyek – fakadt ki a kisfiú elkeseredetten.
– Hát mit csinált ez a te cimborád? – kérdezte Nusi néni, és a szemüvege fölött kíváncsian pislogott a kisfiúra.
– Az úgy volt, hogy Peti behozta a napközibe a szép piros kisautóját. Egy igazi piros Ferrari! – kezdett a történetbe Beni, aztán csillogó szemmel kijelentette – Én is erre gyűjtöm a zsebpénzemet.
– Nocsak! – ámult Nusi néni. – És sok összegyűlt már?
– Azt hiszem, karácsonyra meglesz!
És hirtelen elvigyorodott. Aztán megint elfelhősödött az arca, és folytatta a történetet.
– Szóval, Peti behozta az autóját, és mind játszottunk vele. És aztán egyszer csak nem találtuk sehol. Én pedig emlékszem, hogy utoljára Misinél volt. De nem szólt egy szót sem, hogy nála van, amikor kerestük. Pedig a Peti nagyon szomorú volt. Még sírt is. Csak most kapta azt az autót.
Beni zavartan nézett a szomszéd nénire.
– Az nem lehet, ugye, hogy az én barátom… hogy el… hogy elvette. Ugye? Az nem lehet. De akkor miért nem szólt?
Nagyot nyelt. Kis hallgatás után hozzátette:
– És én most mit csináljak? Nem árulhatom el a barátomat, nem igaz? De ha olyat csinált, amit nem szabad?
Tanácstalanul nézett Nusi nénire.
Az a fejét csóválta.
– Hát, Beni, ez tényleg nem könnyű eset – mondta elgondolkodva.
– Hát, nem – helyeselt a gyerek szomorúan. Aztán felragyogott az arca.– Tudom már! Beszélek Misivel. Talán csak félreértés ez az egész. Megkérdezem tőle. Éppen itt jön – mutatta izgatottan.
– Akkor én megyek is – szedelőzködött Nusi néni. – Nem zavarok. Azt hiszem, van mit megbeszélnetek. Szia, Beni.
– Csókolom.
3.
Beni barátja, Misi csigalassúsággal közeledett a játszótér felé. Amikor meglátta Benit, felcsillant a szeme, de aztán lehajtotta a fejét, és nagyot sóhajtott.
– Jó, hogy itt vagy, Beni – mondta, és leült a barátja mellé. – Mondani akarok valamit.
– Én is beszélni akarok veled – felelte Beni.– De kezdjed te.
Misi egy ideig hallgatott, mint aki nem tudja, hogyan fogjon hozzá. Aztán kibökte:
– Szóval, a Peti kisautójáról van szó.
– Aha – bólintott Beni. – Én is erről akartam beszélni veled.
– Igazán?
– Igen. De előbb csak mondjad te.
– Emlékszel, mind játszottunk vele – magyarázta Misi.
– Igen. Nagyon jó kis autó. Én is szeretnék egy ilyet.
Misi bólogatott. Aztán vett egy nagy levegőt.
– És amikor én játszottam vele, lejött az egyik kereke.
– Nem is mondtad – csodálkozott Beni.
– Hát, nagyon megijedtem. És nem akartam úgy visszaadni.
– Aha.
–Igen. Arra gondoltam, megkeresem a kereket, megjavítom az autót, és akkor visszaadom Petinek.
– És megtaláltad?
– Nem – hajtotta le újra a fejét Misi, és elkeseredetten folytatta. – Így pedig hogy adjam oda? De hát nem tarthatom meg, nem igaz, Beni? Az lopás lenne. Most mit csináljak?
Tanácstalanul nézett a barátjára.
Beni megkönnyebbülten rámosolygott.
– Tudod, mit? Szereznünk kell egy kereket. Megjavítjuk a Ferrarit, és együtt elvisszük Petinek. Itt lakik a közelben.
– De hol vegyünk ilyen kereket? – kérdezte panaszosan Misi.
– Hát, először is nézzük meg ott, ahol játszottunk vele.
4.
A két gyerek felvidulva indult a közeli iskola felé.
– És ha be van zárva a kapu? – aggodalmaskodott Misi.– Már vége a napközinek.
– De a portás bácsi még biztos itt van – vágta rá Beni.
A kapu tényleg zárva volt, de Kari bácsi, a portás éppen az udvaron gereblyézte össze a lehullott faleveleket.
– Hát ti? – kérdezte a két fiút, amikor meglátta őket a kapu előtt ácsorogni. – Talán itt hagytatok valamit?
– Misi elvesztett valamit itt az udvaron – magyarázta Beni.
A portás bácsi előhúzott a zsebéből egy jókora kulcscsomót, és kinyitotta a kaput.
– Hát, akkor keressétek meg – mondta barátságosan.
A gyerekek egyenesen a terebélyes platánfához mentek.
– Szerencse, hogy Kari bácsi összegereblyézte a leveleket – vigyorgott Beni. – Így könnyebben megtalálhatjuk a kereket.
Lassan lépkedve alaposan átvizsgálták a platánfa alatt a terepet. De a keréknek nyoma sem volt. Aztán egyszer csak Misi előtt megcsillant a fűben valami apró, fekete dolog.
– Megvan! – vetette térdre magát a gyerek, és felkapta a fűből a zsákmányát.
– Megtaláltad? – sietett oda Beni.
Misi csalódottan megrázta a fejét.
– Azt hittem. De ez nem az. Nézd! – és Beni elé tartotta a kezét. Egy szép fényes fekete kabátgomb feküdt a tenyerén.
– Egy kabátgomb – mondta Beni.
– Az. Pedig már úgy örültem.
–Tulajdonképpen mit kerestek? – érdeklődött a gyászosan ácsorgó fiúktól Kari bácsi, aki épp egy vesszőkosárba gyűjtötte a mellettük felhalmozott kupac avart.
Elmesélték neki, mi történt. Kari bácsi megvakarta a tarkóját, aztán nagyot legyintve megint kiborította a kosárból a faleveleket.
– Ezt a platán alatt gyűjtöttem össze. Lehet, hogy belekerült a kereketek is. Forgassátok át, hátha meglesz.
A két gyerek rávetette magát a levélkupacra, és lázasan keresgélt. Repültek a levegőben a falevelek. Az öreg mosolyogva figyelte őket. Nem mérgelődött, amiért dupla munkát csináltak neki.
Beni egyszer csak örömmel felkiáltott.
– Hé, Misi! Lehet, hogy most tényleg megvan! – és felkapta a földről.
Misi ugrált örömében. Aztán, ahogy jobban megnézték a kis fekete kereket, megnyúlt az arcuk.
– Hát, ez eltört – állapította meg lehangoltan Beni. – Lehet, hogy rálépett valaki.
Misi majdnem sírt.
– Így hogy adom vissza Peti Ferrariját? – kérdezte panaszos hangon. Előhúzta a zsebéből, és bánatosan nézegette a kisautót.
5.
– Ferrarit mondtál? – lépett oda hozzájuk Kari bácsi.– Ez az a kisautó?
– Igen. Egy gyönyörű piros Ferrari – tartotta elé Misi.
Az öreg alaposan megszemlélte. Aztán rámosolygott a két jóbarátra.
– Na, várjatok csak. Lehet, hogy tudok segíteni nektek.
A fiúk nem hittek a fülüknek.
– Tényleg?
– Tényleg – Kari bácsi magyarázni kezdett. – Van nekem egy unokaöcsém, a Dini. A húgom fia. Ott lakik szemben, abban a négyemeletesben. Látjátok, ahol olyan szép futómuskátli van az erkélyen.
– Látom – mondta Beni.
– Én is – csatlakozott Misi.
– Szóval, Dininek is volt egy pont ilyen Ferrarija kisebb korában. De már régen nem játszik vele. Kiesett az egyik kereke.
– Látod, Misi, úgy látszik, ez típushiba – jegyezte meg Beni. – Nem tehetsz róla.
– Megkérdezhetem az unokaöcsémet, megvan-e még a kisautója – szólalt meg ismét Kari bácsi. – Biztos ad nektek egy kereket róla. Eggyel több vagy kevesebb, neki már igazán nem számít.
– Különben is – tette hozzá -, már nagyfiú. Most vett magának egy mopedet.
– Ó, egy mopedet – sóhajtotta a két kisfiú áhítattal.
Kari bácsi mosolygott. Elővette a telefonját, és beütötte az unokaöccse számát. Szemben, a muskátlis erkélyen hamarosan megjelent egy langaléta, szemüveges fiú, a fülére szorított telefonnal, és viccesen tisztelgett Kari bácsinak.
– Dinikém! Megvan még az a szép piros kisautód, amit tőlem kaptál? Tudod, aminek kiesett a kereke? A piros Ferrari. Igen? Remek! – Maga elé terelte Misit és Benit, aztán folytatta – Küldök hozzád két autóversenyzőt, akiknek pont egy olyan kerék kellene, amilyen azon az autón van. Mehetnek?
És a két kisfiúra mutatott.
Dini nevetve integetett a gyerekeknek, hogy menjenek, azzal eltűnt az erkélyről.
– Na, fiatalemberek, nyomás a kerékért – indította őket útnak Kari bácsi. – Dini lehozza nektek a kapuhoz. 5/B a házszám.
– Köszönjük. Csókolom.
– Sziasztok.
Kari bácsi nézte, ahogy a két kisfiú izgatottan eltrappol a kékre festett ház felé. Gondosan bezárta mögöttük az iskolaudvar kapuját, aztán félig bosszankodva-félig mosolyogva nekilátott, hogy ismét bepakolja a nagy vesszőkosárba a platánfa alatt összegereblyézett faleveleket.
6.
Beni és Misi hamarosan odaértek a kékre festett négyemeletes házhoz. Figyelmesen elolvasták a házszámtáblákat a lépcsőházak mellett, és végül lecövekeltek az 5/B előtt. Körülnéztek, de nem látták Dinit. Aztán hangos lábdobogást hallottak a lépcsőházból, és egyszer csak megjelent a nagyfiú. Az utolsó három lépcsőfokot vagányul átugrotta, és odasietett hozzájuk.
– A nagybátyám azt mondta, küld két autóversenyzőt egy pótkerékért – szólalt meg vigyorogva. – Ti vagytok azok? Az autóversenyzők?
A két kisfiú tanácstalanul meredt egymásra.
– Jól van, na – nevetett Dini. – Tudtam, hogy csak viccel az öreg.
– De a kerék tényleg kéne – jegyezte meg bátortalanul Beni.
– Egy darab kerék rendel, értem – tisztelgett a nagyfiú. Mély zsebéből előhalászott egy piros kisautót. – Ez az a modell, urak?
Misi eléje tartotta Peti Ferrariját. Dini elégedetten bólintott.
– Pont olyan. Jó lesz a kerék. Rá tudjátok tenni?
– Hááát…
– Semmi baj – legyintett Dini. – Segítek.
Ügyesen lekapta az egyik kereket, és felrakta Peti Ferrarijára.
– Na, öcskös, itt van a versenyautód – nyomta Misi kezébe. – Ezt meg vigyétek magatokkal, hátha elgurul még egy-két kereketek.
Azzal vigyorogva átadta Beninek a saját kisautóját.
– Köszönjük. Nagyon rendes vagy – mondta Beni, és a hátizsákjába süllyesztette az autót.
– Aztán össze ne törjétek magatokat a Ferrarival – figyelmeztette őket Dini, tréfásan felemelve a mutatóujját. – És ha legközelebb erre jártok, viszlek egy kört a mopeddel.
– A mopeddel? De jó! – rebegte megilletődve a két jóbarát. – Kösz, Dini.
– Na, sziasztok.
– Szia.
A langaléta, szemüveges Dini sarkon fordult, és felrobogott az emeletre, kettesével véve a fokokat. A két gyerek pedig a piros kisautót csodálta.
– Látod, Misi, most már visszaadhatod Petinek – jelentette ki Beni, és rámosolygott szívbéli cimborájára.
– Velem jössz? – kérdezte kissé megszeppenve Misi.
– Naná! – rikkantotta Beni. – Mikor Ferrarival megyünk? Utána pedig csúszdázunk egy nagyot a kalózhajón!
– Igenis, kapitány! – vágta rá Misi, és tisztelgett, ahogy Dinitől látta.
Aztán nevetve összekapaszkodtak, és hangosan berregve vitték Petinek a tűzpiros Ferrarit.
Ágnes mesél 